Üdvözöl a patas.hu!

Szabadidomító- Újratöltve….

„Tiszta vizet öntenék az itatóba” félig-meddig a  balesetemet illetően, de főképp annak tanulságait és tapasztalatait taglalva. Leszögezném, hogy nem kívánom „nagy dobra verni” mi is történt, ezért tényleg főleg a tanulságokat szeretném kifejteni.

Aki csinál valamit, az megsérülhet. Hiába lóközpontú foglalkozás,-”””suttogás”””- mindenben benne van a veszély-faktor, hiszen nem játék a ló. A „szakágat” nem lehet hibáztatni, ha sérül valaki. Ez alól a természetes kiképzés/szabadidomítás/””suttogás””sem kivétel, hiszen attól, hogy valaki „”suttogva”” tanítja a lovát, még érheti baj- főleg ha olyan lovat „”suttognak”” aki problémás és más hozzá se „szólna”. Ha valaki  klasszikus módon vagy western stílusban képzi a lovát, akkor is lehet probléma, sőt akár egy bódított állat is tud bajt okozni a legnagyobb odafigyelés ellenére is. Ha lenne valami módszer, ami 100%-ban garantálja, hogy balesetmentes, akkor mindenki azt művelné. De ilyen ugye nincsen – ezért oktondiság bárhol azt hirdetni és főleg elhinni, hogy valaki mindenre tud megoldást… persze. Mindenre IS. Ugyan már.

Én soha nem vertem nagy dobra vagyis inkább közösségi oldalra, illetve nem fényeztem magam éppen hol, milyen lóval/lovassal foglalkoztam, milyen problémán dolgoztunk.  Lehet ez is gond volt, mert ha így tettem volna látni lehetett volna az arányt.Ez a szituáció meg így alakult, de nem önszántamból, csak nevezzük  Sorsnak, Nagy Rendezőnek vagy bármi okán.  Egy futár is karambolozhat, mégsem okoskodunk, hogy minek állt futárnak, csak segítjük, ha oda kerül a sor. Ugyanez igaz egy akrobatára is  aki esetleg megsérül…

Elsőként, az, hogy mi is történt. A ló, akivel foglalkoztam – és akivel volt már kalandom, csak nem villogtam vele, hogy akkor megoldottuk- , egy ponyvás feladatkor kitört oldalra és átgázolt rajtam és ahogy fellökött, belerúgott, pontosabban épp beletaposott a fejem jobb felső részébe. Az a kisebb gond, hogy a kedvenc  sapkám azóta is egy kb. 15 centis hasadással rendelkezik – amit persze megtartottam hasadás ide-oda, mert ezt az egy sapkát viselem el- de az agyam is sérült nem kicsit… 17 napig kómában voltam,többszörös arc és agykoponya törést szenvedtem el,  a baleset utáni  5. napon koponyalékelésem volt, az agyűri nyomás csökkentése miatt… Ennek helyreállító műtétje volt 2019 nyarán, mikor „”befoltozták” egy műanyag implantátummal a lékelés helyét és ami miatt egészen a helyreállító műtétig  egy lovas-kobakhoz hasonlító sisakot kellett viselnem állandó jelleggel (védve a csonthiányos részt).

Sajnos  a jobb szememre elvesztettem a látásom, bár én nagyon remélem,hogy még megtalálhatom.

Illetve a régi, nyurga , hosszú szőke hajú valakiből, egy stramm, rövid és barna hajú valaki lettem.

Természetesen az egész balesetre, de még annak a napnak a reggelére sem emlékszem, így mindent elmesélésekből tudok csak. És az egész 2018-2020 elejéig való időszakom is olyan, hogy csak elmondásokból van tudomásom a történtekről , meg egy két ködös emlék vagy érzés dereng. Ahhoz hasonlatos, mikor az ember átbulizik egy estét és másnap mondják, mesélik el neki mi történt és mit csinált. Nos, én is így érzek. Arra az időszakra sem emlékszem, mikor hallucináltam a kórteremben – többek közt leteremtettem Édesapámat, hogy miért áll a ló előtt, Édesanyámat meg felszólítottam, hogy fogja meg Patást mert én a pónin ülök… Elmesélve megmosolyogtató, de ott a Családomnak nem lehetett egyszerű megélni (sőt az egészet nem volt könnyű megélni)  meg nem is előnyös belegondolni, hogy az orvosok szerint így is maradhattam volna.  Esetemben sok olyan részlet van, ami nem a papírforma szerint alakult, nem hiába emlegetik egy oldalon a nevem a csodával .

Az állapotom javulásával a Honvéd kórházból az OORI-ba kerültem Budakeszin, ahol újratanultam járni is, később már hétvégékre hazamehettem, például a 2018-2019-es Szilveszter éjfélt még kerekesszékben töltöttem. Úgy toltak ki Édesanyámék az utcára tüzijátékot nézni, a 2019-2020 Szilveszter éjfélt pedig már két lábon ünnepeltem és két lábamon mentem ki  oda,  ahová előtte egy évvel még kerekesszékben toltak ki nézni az éjféli  pirotechnikai csodákat. Ez nagyban köszönhető annak is, hogynagyon sok barát és persze a Családom  támogatott, valamint nagyon jó szakmai kezekben voltam az OORI-ban amit szintén itt is nagyon köszönök! És azt is köszönöm, hogy Morti került Lovas Nemzet  a 2018. Októberi szám címlapjára. Ezt szerencsére akkor már ép ésszel felfogtam és nagyon jól esett. J

Nagyon sok gondolattal, „”élménnyel”” gazdagodtam a felépülés Útján, de ami most hitelesen alátámaszt egy szakmai meggyőződést is– hogy lovas oldalról is beszámoljak- az az, hogy:

-A lovaim SEMMIT nem felejtettek. Pedig „kapták az ívet”. Hiszen míg a gazdi félholtan feküdt és haldoklott, az eddigi, +- 5 évig bérelt helyemen  tulajdonosi  változások történtek, aminek eredménye az lett, hogy el kellett hozni a lovaim bértartásba, mert nem akarták megfelelően papíron rögzíteni a bérlés menetét és 2 hét alatt költözni kellett- igaz az a bérelt telek rész azóta is  üresen áll.  Sajnos bölcsebb volt fogni a lovaim és lószállítóval bértartásba vinni őket, mert vannak emberek és hozzáállások amikre nem lehet építeni-főleg úgy, hogy tudják,  a gazdi teljes K.O.. Hiába már meg volt véve a saját helyem, az azonban nem állt készen, csak egy hosszú lucernás volt még.   Így kedves Barátaim segítségével Dunakeszire költöztek a lovaim és ott szemmel és kézben is tartották őket, amit nagyon köszönök. Szerencsére ez a lakóhely váltás a lovaimat  nem törte meg, élték életüket. A Tanyámat, a Patás Portát időközben, míg én rehabilitálódtam és gyógyultam, a Családom építgette, szépítgette – hiszen baleset nélkül is ez a tanya volt a terv, mert ezért dolgoztam-bemutatóztunk  a lovaimmal, voltunk Németországban, tartottam edzéseket stb.- mára pedig haza is költözhettek a lovaim –igaz belefutottunk egy kevésvérűség miatt elrendelt karanténba, így 3 hónapot ráhúztak a lovak a bértartásra de megúsztuk a dolgot és  végre  újra napi kapcsolatom van velük, és persze a Patás Porta Szabadidomító Központ és rendezvényei  is egyszer életre hívásra kerülnek majd.  De ez a jövő zenéje.

-Mikor újra eljutottam a lovaimhoz, még fogni kellett, mert állni is alig tudtam. Csak simogattam rajtuk egyet, és kész, de a lelkemnek hatalmas élmény volt.

Utána is még csak a körkarámos lemozgatást tudtam kivitelezni,  Anyum szó szerinti támogatása mellett.

-Idővel, mikor már „használhatóbb” voltam és biztosabb léptű, a munkát jóformán ott tudtam folytatni ahol abbahagytuk. Az én mozgásom és állóképességem volt inkább a perdöntő, hiszen még a két lábon járás is billegő volt plusz a jobb kezem még most sem teljes értékű, a kondíciómról nem is beszélve, de a lovaim nem felejtettek. Sem farkiterelés, sem spanyol lépés szintjén.

Voltak tanulóim, akik két hét kihagyás után kérdezték, hogy nem felejtette-e el a lovuk a múlt edzésen tanultakat. Nos, az én példám támasztja alá, hogy még akár +- egy év alatt sem felejtenek technikai jellegű feladatokat, maximum az izmoltság változik, az ügyesség halványodik, de azt vallom, hogy amit a ló nyugalomban, stressz és félelem nélkül tanul az megmarad hosszú távon is.

Azonban senki ne higgye, hogy rózsaszín felhővel körbelengett, epikus odavágtázás volt a legelőn, mikor először megláttak. Ez nagyon jó film részlet lenne, ám nem reális. Biztos örültek nekem, valószínüleg megismertek – például dominancia szintjén „egyik sem kérdezett vissza” az akkori  munkák közben sem- bár írott kiadványban nem nyilatkozták, hogy „hejj de jó, hogy élsz gazdi”.

Egy szó, mint száz, sok mindent belát, vagy megél az ember egy ilyen esemény okán:

-az önkritika belátása nagyon fontos. Dunakeszin volt egy szuper ügyességi pálya felépítve – pallóval, szalagfüggönnyel, árokkal, benk  ugrással -és én még mikor a mellette lévő pályán  tartottam edzést, játszottam a gondolattal milyen jó lenne az én lovaimmal kipróbálni ezt a pályát… Nos végül ugye odakerültek bértartásba a lovaim, de én tudtam magamról, hogy abban az állapotomban nem lennék képest se segíteni a lovat egy feladatnál, se  egyáltalán véghezvinni, pontos segítséget adni így inkább nem is vágtam bele, nehogy sérülés, rossz emlék keletkezzen a lóban egy nem megfelelő mozdulat miatt.

-a földi munkának még egy hatalmas plusz pont, mivel így, -rokkant gazdival -nem merül ki a lóval való foglalkozás abban, hogy legeltetem, jutifalatoztatom, lefuttatom körkarámban, meg lepucolom, hanem minőségi munkát, technikai feladatokat is lehet velük végezni, egészen addig szinten tartani őket feldatok terén, és kapcsolat terén míg újra erőre kap az ember. Oldalazások, eleje-hátulja körüli fordulatok és minden más is kérhető addig is földről.

Azaz röviden: a lóval való törődéshez és képzéshez, kapcsolatépítéshez nem feltétlen kell felülni.  Erre jó példa ha nem is szabad/lehet még felülni, de mégis minőségi munkát szeretnénk a lóval.

-földről a lovas koordinációja is fejlődik és nem kell feltétlen felülni ami nagyobb rizikófaktor egy bizonyos időszakig.

-mindenre van idő! Nem kell rohanni, hanem meg kell tudni élni és becsülni  egy olyan egyszerű feladatot is, mint egy farkiterelés.

-Patás spanyol lépése nagyban javult a munks nélküli legelős/nagy karámos léttől. Sokkal szebben emeli az elejét és igazodik fel feladat közben, mint  mikor „abbahagytuk”.

-Mikor elérkezett az idő nem volt szégyen újra futószáron felülni, edzővel. Soha nem szégyen visszalépni. Ha újra kell tanulni, akkor újra kell tanulni, ismételni, szakavatott személlyel. Köszönöm Andics Bernadett kezdeti, valamint Menyhárt Ildikó és Lantos Andrea későbbi segítségét a lóhátas munkában.

-A jobb szememre azóta sem látok (remélem csak még…) Morti pónim is félvak, szintén a jobb szemére, így öröm az ürömben, kitaláltam, hogyha adódna alkalom, megvalósítanék egy kalózos műsorszámot, hiszen szemkötőt mindketten viselhetnénk   Pár mókásabb díszlet, jó zene, műpapagáj és már kész is lenne egy kalózos szabadidomító műsor. Csak felvevő piac kéne. Mindenesetre ha ez még ki is kimarad, Mortival akkor is tervezek terápiás, kórház/idősotthon/rehabilitációs intézet látogatást, biztatva és felvidítva a betegeket, hiszen rálátásom volt, milyen motiváló lehet néhány kizökkentő esemény egy intézetben tartózkodáskor. (természetesen reméljük javul a világ helyzete és lesz lehetőség ezt biztonságban megvalósítani)

-Az egyszerűség is nagyszerű! Míg nem tapasztalja az ember, hogy egy lépésnek, lépcsőzésnek, guggolásnak is mennyire lehet örülni, mekkora jelentősége van, addig eltéved a folyamatos fejlődés labirintusában és pont azt veszti el, ami a lényeg: a jelent. A baleset óta szinte mindig a jelenben tartózkodtam, nem agyaltam feleslegesen, nem gondolkoztam ki mit miért csinált/csinál. Ha lépcsőztem akkor bizony a lépésekre koncentráltam, ha ittam akkor ittam és így tovább. A lovak ebben profik, ők mindig „jelen vannak”.

Egy olyan eset után, mikor újra kell tanulni  járni, bizony megbecsülünk minden lépést! Ez a mai napig így van!

Összefoglalva: nem csak hátránya, hanem tanulsága is volt ennek az esetnek. Szokták mondani, hogy bajban ismerszik meg a barát.  A baleset folyamán sok-sok ember tett arról tanúbizonyságot, hogy a bajban is az emberrel vannak, kitartanak mellette, sőt lelket öntenek bele! Akár  ismeretlenül is,  ahogy a jótékonysági megmozdulások is bemutatták ezt a páratlan hozzáállást.

De voltak akik elfordultak, eltűntek. Az ilyeneket kell kiszanálni az életből. Jobb lenne ha nem ilyen események kellenének az Igazság kiderüléséhez, de ha már így adódott, legalább vonjuk le a konzekvenciákat.

Sok sápítozást hallgattam végig, hogy miért is folytatom. Nos, én úgy vagyok vele, hogy miért kéne abbahagyni, főleg ha fizikailag – még ha időbe is telik-de képes vagyok rá? Én, aki megjártam (hehe) a kerekesszéket, kómát, memóriaproblémákat, testfelépítés-változást, jellemváltozást, félvakságot, bal oldali bénulást ,miért is kéne rettegjek? Munkahelyi baleset. Ez bármilyen szakmában benne van. Vagy valakit megtör az élet egy ilyen esetén ( a sápítozók nagy része) vagy valaki megrázza magát és a tanulságokat leszűrve  és beépítve folytatja az életét.

A bemutatókat szerettem. Igaz, nem azt az életvitelt kell folytatnom ami volt, a Sors lehet azért „kólintott fejbe”, ebből Nekem kell tanulni. Tehát a fő, hogy egyensúlyban, boldogságban éljen az ember és a problémák ne húzzák le az ember energiaszintjét.

Szeretném kicsit más színben feltüntetni a szabadidomítást. Terápiás, jellemfejlesztő oldalról. A baleset okán ez már (sajnos) életszerű és hiteles is. Mert azért akkorát nem rúgott az a ló,  hogy a régi alapelveim elveszítsem – hitelesség, lojalitás…
Mindenkinek nagy köszönettel tartozok, akik segítettek –akár jó gondolattal is- és mellettem álltak/állnak, a Családomnak, a kollégáknak. Igyekszem a történtek  tükrében munkálkodni a továbbiakban és igazolni, megbecsülni, hogy életben maradtam.  K.Ö.S.Z.Ö.N.Ö.M.

Írta:Tászler Melinda

Facebook: Szabadidomítás-Filozófia a lovaglásban